• Jézus misztikus tanításai
• A Felemelkedett Mesterek fénye
• A Felemelkedett Mesterek válaszai
• A transzcendencia eszköztára

36. Hogyan emelkedjünk a múltunk fölé? 

A múltunkon túllépni nem olyan bonyolult, mint amilyennek gondoljuk.  A helyzet az, hogy a jelenlegi életünk múltjában minden korlátozó körülményt mi teremtettünk meg magunknak.  A bátorító felismerés pedig az, hogy mindent, amit mi magunk teremtettünk, azt meg is tudunk szűntetni.  A teremtőerőnk tudattalan működtetésével mi teremtettük a korlátozó tényezőinket.  Az a tény, hogy ezeket a korlátokat képesek voltunk megteremteni azt jelzi, hogy működik a teremtő képességünk.  Ugyanezt a teremtő képességünket használhatjuk fel arra is, hogy megszűntessük a múltunk korlátait.  Ehhez a teremtő képességünket tudatosan kell elkezdenünk használni.  A következőkben arról lesz szó, hogy ez hogyan tehetjük meg.

Kitágult önészlelés, önérzékelés

Teremtő képességünk alapja az a tény, hogy észleljük önmagunkat, öntudattal rendelkezünk.  Tudjuk, hogy létezünk, és tudatában vagyunk annak, hogy képesek vagyunk valamit létrehozni, teremteni.  Sajnálatosan a legtöbb ember lecsökkentette önmaga észlelésének, érzékelésének képességét főként azért, hogy elkerülje a fájdalmat.  Egyszerűen az történik, hogy amennyiben azt gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy változtassunk az életünkön, akkor inkább nem is akarunk az életre gondolni.  Sok életen keresztül ez volt ránk jellemző, mivel nem spirituális kultúrában élünk, annak ellenére sem, hogy esetleg vallásosnak mondjuk magunkat.  Ezért van az, hogy az emberekben nem alakult ki az önmegfigyelés szokása, annak érdekében, hogy le tudjuk győzni saját öngyengítő elképzeléseinket.

Megoldásként ne azt válasszuk, hogy önmagunkat valamilyen emberi mértékkel szabott tökéletes lénnyé próbáljuk átalakítani.  Többféle társadalom alakított már ki efféle emberi sztenderdeket.  Nekünk viszont arra van szükségünk, hogy az ÉN VAGYOK jelenlétünkhöz kapcsolódva fedjük  fel szellemi önazonosságunkat.  Mindannyian egyedülálló egyéniségek vagyunk, és az egyetlen valós értékelésünk azon alapul, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a Teremtőtől kapott teremtői képességeinket kifejezni a korábbi életeinkben önmagunk által létrehozott alacsonyabb önazonosságunkhoz képest.     

Alapvetően fontos tudnunk azt, hogy a teremtői önazonosságunk visszanyeréséhez a tudatos önmagunknak az egónk kemény ellenállásával kell szembenéznie.  Az egónk nem fogja önként visszaadni az alacsonyabb lényünk feletti irányítást, ezért nekünk kell határozottan visszavenni azt.  Ez azt kívánja meg tőlünk, hogy vállaljuk a felelősséget saját életünkért és szellemi fejlődésünkért.  Túl kell lépnünk azon a szokásunkon, hogy nem önmagunkra, hanem gurukra, szervezetekre vagy filozófiákra hagyatkozunk.  El kell tudnunk fogadni azt, hogy bennünk megvan minden, amire szükségünk van: a Krisztusi önmagunk, és az ÉN VAGYOK jelenlétünk.  Külső tanítások és különböző tanítók nagyon hasznosak lehetnek, de ők sohasem helyettesíthetik a szellemi önmagunkhoz kapcsolódó közvetlen kapcsolatunkat.  Nem hagyhatjuk, hogy bárki is saját magunk és az ÉN VAGYOK jelenléte részünk közé álljon. 

Különösen fontos azt is a figyelmünkben tartani, amelyről már volt szó korábban, hogy az ego által létrehozott elmebörtönből a tudatos énünk bármikor kiléphet.  Ennek az az oka, hogy a tudatos énünk több mint az ego, és az ego hitvilága.  Attól kezdve, amikortól önmagunkat már nem az egónkkal azonosítjuk, onnantól sokkal világosabban felismerhetővé válnak az ego által fenntartott hibás meggyőződések, hitek.  Mindez azonban csak akkor következik be, ha a tudatos énünk úgy dönt, hogy visszaveszi a döntések jogát, és ezzel az életünkben újra ellátja a feladatát.  Ezzel lehetőséget nyitunk arra, hogy új nézőpontból tekintsünk az életünkre, elkerülve a félelem, a bűntudat és a szégyen csapdáját.  Ahelyett, hogy a hibáink miatt bűnösnek éreznénk magunkat, és megpróbálnánk azokat elrejteni mások szeme elől, ettől kezdve a hibáinkra úgy tekinthetünk, mint bizonyos tudományos kísérletekre, amelyek nem a kívánt eredményeket hozták.  A továbbiakban pedig a kellemetlen végeredmény elkerülése érdekében hajlandóakká válunk arra, hogy szembenézzünk a hibás meggyőződéseinkkel, vagyis a tudatos észlelésünk szintjére emeljük őket azért, hogy a lehető leggyorsabban megválhassunk tőlük. 

Az önmegfigyelés, és az életünkért való felelősségvállalás hozzásegít ahhoz, hogy felismerjük, ha hibázunk.  Az ego azonban soha sem vallja be, hogy hibázott, helyette végtelen köröket futva keresi annak a lehetőségét, hogyan igazolja a cselekedeteit, és a meggyőződését.    Az ego legfőbb üzenete az, hogy vagy nem vagyunk képesek megváltozni, vagy nincs rá szükségünk, hogy megváltozzunk; vagyis hagyjuk, hogy továbbra is az ego irányítson.  Ennek eredményeként az ego megpróbál elbátortalanítani, hogy ne merjünk az elkövetett hibáinkkal szembenézni részben az attól való félelem miatt, hogy valami megbocsájthatatlan dolgot követtünk el, vagy azért ne akarjunk visszatekinteni a múltba, mert a hibáink miatt bűnösnek és megszégyenülten éreznénk magunkat, vagy a büszkeségünk miatt úgy képzeljük, hogy mi nem hibázunk, de ha mégis, azt nekünk nem szükséges beismerni. 

Annak érdekében, hogy megmeneküljünk ezektől az ego játszmáktól, azt kell észrevennünk, hogy nem a tudatos énünk követi el a hibák többségét.  A tudatos énünk valójában egy hibát követ el; azt, hogy nem vállalja fel, hogy döntéseket hozzon, és ezáltal lehetőséget ad az egónak arra, hogy az életünk legtöbb döntését ő hozza meg.  Az igazság az, hogy a hibás döntések többsége az ego döntésének eredménye.  Mivel azonban a tudatos énünk nem azonos az egóval, ezért bizonyos értelemben, nem mi követjük el azokat a hibákat.  Az ego hazugsága az, hogy aki rosszat cselekszik, az rossz ember.  Az igazság az, hogy azzal, ha hibázunk, a tudatos énünk nem válik rosszá.  Amint az egótól elkülönítjük magunkat, a hibáink fölé emelkedhetünk.

Azonban ne értsük félre ezt úgy, hogy nem mi vagyunk felelősek az önmagunk által elkövetett hibákért.  A tudatos énünk feladata az, hogy meghozza az életünkben a döntéseket.  Ha a tudatos énünk úgy határoz, hogy nem hoz több döntést, akkor lemond a döntéshozói hatalmáról, de nem mentesül a döntéshozatal eredményéből adódó felelősségtől.  Látható, hogy hiba volt a felelősséget az egónak átadni, de az is felismerhető, hogy amint visszavesszük azt az egótól, akkor a hibát kijavítottuk.  Ezek után még mindig a miénk a felelősség azért, hogy az ego által teremtett helytelenül kezelt energiát, hibás elképzeléseket megszűntessük, de önmagunkat ne azonosítsuk az egóval, és ne érezzük magunkat rosszul a bőrünkben.

Ennek a felismerésnek az eredménye alapvető és nagyon fontos.  Ha önmagunkat már nem az egóval, és az ego által hozott döntésekkel azonosítjuk, akkor sokkal könnyebbé válik önmagunkat elkülöníteni az egótól.  Sokkal könnyebb lesz beismerni az ego téves elképzeléseit, és egyszerűen megválni tőlük.  A hibákon való felülemelkedés a következő fázisokból áll:

·         Meg kell szűntetnünk az önpusztító gondolatainkat, amelyek eredményeként a hibákat elkövetjük!  Nem engedhetjük meg az egónak, hogy igazolja a hibás döntései okainak helyességét!  Ezeket a gondolatokat, elképzeléseket olyan elhatározásokkal kell helyettesítenünk, amelyek a teremtői egyéniségünkkel harmóniában vannak, és a szellemi törvényekhez igazodnak! 

·         Át kell alakítanunk, transzformálnunk kell minden külső karmát, (olyan karma, amely mások felé irányul), amelyek a korábbi döntéseinkből fakadtak!

·         Transzformálnunk kell minden belső karmát is (olyan karma, amely önmagunk ellen irányul, és az önbecsülésünket csökkenti, ha hibázunk)!

·         Tudatosan kell meghoznunk azt a döntésünket, hogy az egész helyzethez a továbbiakban nem ragaszkodunk, elengedjük, a hátunk mögött hagyjuk azt.  El kell határoznunk, hogy a továbbiakban nem követjük el ugyanazt a hibát.

 

Az utolsó fázis a legfontosabb szellemi fejlődésünk szempontjából.  Az események végén nem tudjuk megváltoztatni azokat a dolgokat, amelyek már megtörténtek.  Azonban, ha afölé a tudatszint fölé emelkedünk, amely miatt a hibát elkövettük, vagyis inkább az ego elkövette, és semlegesítettük az ebből adódó külső és belső karmát, akkor az elkövetett hiba ténylegesen már nem létezik.  Valójában ilyenkor már csak egyetlen helyen létezik, a saját emlékeinkben.  Végül, utolsó lépésként ahhoz, hogy túljussunk az elkövetett hibán az szükséges, hogy megbocsájtsunk mindenkinek, aki a helyzetben érintett volt, és legvégül megbocsájtsunk saját magunknak. 

Dönthetünk úgy, hogy az egész helyzetet elengedjük, elfelejtjük, ezzel elérjük azt, hogy mindenhonnan kitörlődjön, ahol a gondolataink és érzelmeink energia-lenyomatokat hagytak maguk után, így a világegyetem teljes mértékben visszarendeződhessen abba a tiszta állapotba, amelyben a hiba elkövetését megelőzően volt.  Így minden olyan lesz, mintha a hiba nem történt volna meg.  Ami az anyagi világegyetem alacsony rezgésű energiájával lett írva, az mostanra törlődött.  Egyszerűen az egész csak olyan, mintha a homokba írtunk volna valamit, amit most eltöröltünk.  A legtöbb ember félreérti a megbocsájtást, és úgy gondolja, hogy ha valakinek megbocsájt, azzal azt az embert szabaddá tette.  Valójában, amikor megbocsájtunk, magunkat szabadítjuk fel, mivel így már sem a helyzethez, sem a résztvevőihez nem kötődve a múlt terhe nélkül léphetünk tovább.  Mindaddig, amíg a megbocsájtás nem teljes, nem szabadulhatunk meg a múltunktól.

Ennek a koncepciónak az a jelentősége, hogy a szellemi utunk során, fölé kell emelkednünk annak az érzésnek, hogy nem tökéletes emberi lények, vagy bűnösök vagyunk.  Ennek az önazonosításunknak az elengedésével azt kell elfogadnunk, hogy szellemi lények, Isten társteremtői vagyunk.   Ez csak akkor valósulhat meg, ha az önazonosságunk minden emberi alkotóját elengedve a teljes szellemi szabadság szintére kerülünk azzal, hogy az egónk és a hamis önazonosságunk fölé emelkedünk.

Képzelet

Mint, ahogy erről már volt szó, minden forma keletkezésének kiindulási pontja egy öntudattal rendelkező lény elméjében létező kép.  Ez a gondolati kép rávetül az Anya-Fényre, amely ezután fizikai formát öltve megtestesíti az elképzelést.  A gondolati képet a képzeletünkkel formáljuk.  Ezzel a képességünkkel, olyasmit is el tudunk képzelni, amit még nem láttunk, sőt még olyasmit is, amit még soha senki sem képzelt el. 

Ebből logikusan következik az, hogy a teremtőképességünk teljes mértékben a képzelőerőnkön múlik.  Tehát nem tudunk olyasmit teremteni, amit előzetesen nem tudtunk elképzelni.  Ezért ha a képzeletünk korlátozott, akkor nem jutunk tovább.  Ha nem tudjuk azt elképzelni, hogy az ego által teremtett elmebörtönből ki tudunk szabadulni, akkor szó szerint nincs módunk arra, hogy kiszabaduljunk.  A képzelettel kapcsolatos legfontosabb tény az, hogy a tudatos önmagunk határtalan képzelőerővel rendelkezik, amely adottságát minden körülmény között megőrzi.  Mindegy tehát, hogy jelenleg milyennek látjuk önmagunkat, hiszen bármikor elkezdjük azt elképzelni, hogy felül tudunk emelkedni a jelenlegi helyzetünkön.  Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, az szükséges, hogy az ego helyett a tudatos énünk alkossa meg az elképzeléseinket a jövőről.

A tudatos énünk a szellemi valóságban lett megteremtve, ezért rendelkezik azzal a képességgel, hogy a szellemi világot és a szellemi önazonosságunkat el tudja képzelni, még mielőtt azt megtapasztalná.  Ez a képzelőerő, amely a felső világokat is képes elképzelni, ez nyit lehetőséget számunkra arra, hogy a felső valóságokat belső megtapasztalásként észleljük.  Ezzel szemben az ego, mivel az anyagi világban keletkezett, nem képes ezen a világon kívül semmit elképzelni.  Az ego képzelete tehát behatárolt, arra korlátozott, amit ebben a világban lát.  Ez azt jelenti, hogy meg van arról győződve, hogy mi igazából emberi lények vagyunk, és nagyon korlátozott erővel rendelkezünk.  Az ego meg van győződve arról is, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy a fizikai körülményeinken változtatni tudjunk az elménk erejével.  Úgy gondolja, hogy a világ eszközeire van ahhoz szükségünk, hogy előre jussunk.  Az ego azonban nem rendelkezik morállal vagy etikával.  Az ego filozófiája alapvetően ennyi: ha van rá lehetőség, akkor csináljuk. 

Az ego teljes mértékben önközpontú, alapvetően azt képzeli, hogy ő a világegyetem központja.  Számára a természet és az emberiség csupán arra valók, hogy őt kiszolgálják, bár sajnálatosan az emberiség makacsul ellenáll, és tagadja ezt a tényt.  Ezért az ego legfőbb érdeke az, hogy kontroll alatt tartson bennünket, és e célja érdekében minden eszközt elfogadhatónak tart.  Végül is számára semmi sem fontosabb, mint a saját túlélése.

Nyilvánvaló tehát, hogy annak a kulcsa, hogy képesek legyünk a helyzetünkön javítani azon múlik, hogy a tudatos énünk különváljon az önközpontú világképpel rendelkező egótól, és arra kezdje el a képzelőerejét használni, hogy jobb jövőt vizualizál magának.  Merészen és bátran kell azt elképzelnünk, hogy többek vagyunk az egónál, és többek annál, amit a világ belénk programozott.  Spirituális lényekként, akiket a szeretett Istenünk teremtett teljes mértékben jogosultak vagyunk a tökéletes szeretetre, amely képes elűzni a félelmeinket.  Ha a pszichénkben korlátokat észlelünk pl. önpusztító elképzeléseket, akkor ezek helyett jobb elképzeléseket kell alkotnunk, és meg kell szabadítanunk magunkat az önkorlátozó látásmódtól.    

Bátran el kell tudnunk képzelni jobb külső körülményeket önmagunknak, valamint olyan gondolatformákat, amelyeket szeretnénk megvalósítani.  A képzelőerőnk segítségével vetítsük magunkat egy ilyen helyzetbe, érezzük át, hogy milyen lenne az önazonosságunk, hogyan gondolkoznánk, éreznénk, és hogyan cselekednénk ekkor.  Ezután a képzelőerőnk teljes erejével kapaszkodjunk bele ebbe az elképzelésbe azzal az erős belső tudással, hogy ez meg fog valósulni a közeljövőben.  Ahogy a Biblia mondja:  „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és nem a látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid. 11:1) 

Aminek az a jelentés, hogy az igaz hit ott kezdődik, ha olyasmit képzelünk el, ami nem látható, még nincs a fizikai világban.  Amint az elménkkel teremtett elképzelés erős belső tudássá válik, akkor vetítsük azt az elképzelt képet az Anya-fényre, és így az testet ölt.

Ha helyesen cselekszünk, a folyamat sikeres lesz.  A képzelőerőnk olyan képességünk, amely a négy alsó testünkön túlra, sőt még az anyagi világegyetemen túlra is képes eljutni.  Az életünkről alkotott legjobb tervünket a képzelőerőnk segítségével létrehozhatjuk, abba belekapaszkodva azt lépésről lépésre a világegyetem négy alsó szintjén keresztül lejjebb és lejjebb húzva a fizikai szintre juttathatjuk, ahol fizikai valósággá válik.

 Érvelés, magasabb szempontok alapján

Az anyagi világegyetemet tudományos laboratóriumként vagy kozmikus tanteremként teremtették, ahol az új társteremtők teremtőerejük használatát kísérletezések segítségével gyakorolhatják.  A folyamat során elképzelünk egy formát, amit létre szeretnénk hozni, vagy egy cselekedetet, amelyet szeretnénk megvalósítani.   Az elképzelt képet ezután mozgásba hozzuk, amelyet az anyagi világegyetem visszatükröz nekünk.  Ezért tartják a világmindenséget hatalmas élő visszacsatoló rendszernek, amelynek segítségével láthatjuk az anyagi világban megjelenő gondolatformáinkat. 

Alapvető fontosságú az, hogy tudjuk, hogy új társteremtőkként lettünk megteremtve, akiknek az önészlelése, öntudata korlátozott, és ezért korlátozottan észlelik Isten törvényeit is, valamint az anyagi világegyetemben is tapasztalatlanok.  Tehát nem várják el tőlünk, hogy tökéletesek legyünk, mint ahogy egy kisbabától sem várható az el, hogy az első próbálkozással megtanuljon járni.  Azt várják tőlünk, hogy legyenek olyan cselekedeteink, amelyeket hibáknak érzékelünk, mert nem a várt eredményeket hozzák.   Ezekből tanulva azok a fejlődésünk lépcsőfokaivá válhatnak.  Létezésünk igazi célja a fejlődés, melynek magyarázata a későbbiekben következik.

Végeredményben csak addig fejlődünk, ameddig hajlandóak vagyunk minden cselekedetünkből tanulni; még azokból is, amelyek nem várt eredményt hoznak.  Hogyan tanuljunk belőlük?  Észlelve önmagunkat, tartsunk önvizsgálatot, a képzelőerőnk segítségével képzeljük el a legjobb végkimenetelt, majd hasonlítsuk össze az aktuális végkimenetelt az elképzelt legmagasabb szintűvel.  Észlelve a különbséget, rájöhetünk, hogy jobban is cselekedhettünk volna.  Elemezzük ki, hogy hogyan kellett volna cselekednünk a jobb eredmény érdekében.  Sajnálatosan, amikor a magasabb énünk nem vállalja a döntéshozatalt olyankor a magasabb szintű elemzés kiiktatódik, és helyette az ego korlátozott, önközpontú érvelése valósul meg.  A különbség észlelhető:

·         A tudatos énünk számára a Krisztusi tudatszint elérhető, kezdetben a saját Krisztusi énünkön keresztül, később pedig közvetlenül.  A Krisztusi tudatszint a teljes tárháza az univerzum mindazon szellemi törvényeinek, amelyek a harmóniát és az egyensúlyt biztosítják.  Ha ismerjük ezeket a törvényeket, akkor az abszolút értékrend birtokában mérlegelhetjük a cselekedeteket és azok következményeit.  Ha a gondolatforma és a cselekedet a szellemi törvényekkel harmóniában van, akkor kedvező hatással lesz a saját életünkre, a többi ember életére és a Föld állapotára is.  Mindez olyan energiát hoz létre, amelynek szintje a kritikus szint felett lesz, és ezért képes lesz visszaáramolni a szellemi énünkhöz, ezzel megerősítve a 8-as formájú áramlást a Szellem és az anyag között.  Ha egy cselekedet alacsony rezgésű energiát generál, akkor annak a rezgése a kritikus szint alatt marad, és ezért nekünk kell azon dolgoznunk a tudatunkat megemelve ahhoz, hogy harmóniát teremtsünk a Krisztusi tudatszint magasabb valóságával. 

·         Az egónk nem érheti el a Krisztusi tudatszintet, az anti-krisztusi szinten marad.  Mint ahogy ez majd később bővebb magyarázatot nyer, ennek a tudatszintnek nincs meg az abszolút értékrendje arra nézve, hogy mi az, ami építő jellegű, és mi az, ami romboló.  Az ego számára minden relatív.  Ezért minden cselekedetet igazolni próbál, vagy kimagyarázza a következményeit.  Az egónak nincs tudomása magasabb sztenderdről, mindent csak az önközpontú értékrendje alapján rangsorol.  Ami az ego számára jó, azt jónak értékeli, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ez milyen következményekkel jár másokra nézve, de még a saját hosszútávú érdekeit is figyelmen kívül hagyja.       

Láthatjuk, hogy a cselekedeteinkből tanulva azokat csak akkor tudjuk a fejlődésünkhöz felhasználni, ha a tudatos énünk elkülöníti magát az ego relatív érvelésétől, és visszakapcsolódik a Krisztusi tudatszint abszolút igazságához.  Véget kell tehát vetnünk a folytonos ego játszmáknak, a magyarázkodásoknak, annak érdekében, hogy a cselekedeteinket, meggyőződéseinket igazoljuk.  Magunk mögött kell hagynunk mindent, ami nem működik.

A tudatos énünknek ez nem jelent nehézséget; ennek ellenére időre van szükség, amire átlátunk mindezen, és figyelmen kívül tudjuk hagyni az ego által kreált számtalan dualista illúziót.  Mindehhez kezdetben nagy segítséget jelenthetnek a szellemi tanítások, és a spirituális tanítók, azonban a folyamat sikerének az kulcsa, hogy mindannyian a saját belső tanítónkhoz, a Krisztusi énünkhöz kapcsolódjunk.  Az intuitív képességeink fejlesztésével juthatunk el oda, hogy a Krisztusi tudatszint igazságát belső tudásként ismerhessük fel.        

Akaraterő

A személyes fejlődésünk záloga a szabad akaratunk.  Ehhez alapvetően fontos az, hogy elemezzük a döntéseinket és azok következményeit.  A szabad akaratunk a tudatos énünk része.  A tudatos énünk azonban visszautasíthatja azt, hogy tudatos döntéseket hozzon, ilyenkor az ego dönt helyette. Ez jellemző általánosságban az emberekre.  A lefelé tartó spirált, amely a szenvedések oka, ennek következtében hozza létre az ego.  Mivel az ego nem észleli a szellemi törvényeket, (nincs a Krisztusi tudatszinttel kapcsolata), ezért nem képes életigenlő döntéseket hozni.  Az ego minden döntése korlátoz bennünket, és csökkenti az energiánk rezgésszintjét.

Látható, hogy az életünk megváltoztatásának és a felfelé tartó spirál megteremtésének az a kulcsa, hogy eljussunk a fordulópontig.  A tudatos énünknek meg kell hoznia azt a döntést, hogy visszaveszi a döntéshozatalt.  Hogyan jut el idáig egy társteremtő?   Két alapvető módon:

·         Az egyén azt észleli, hogy „padlót fogott”.  Az ego ugyanis olyan mély krízisbe taszította, hogy a tudatos én felébred, és kijelenti, hogy: ez így nem mehet tovább, (a döntéshozatalaim nélkül) meg kell változnom.  Az efféle fordulópontoknak gyakran a félelem a kiindulópontja, hogy el tudjuk kerülni a még nagyobb bajt. 

·         Az egyén pozitív változást él át spirituális ébredése nyomán, és eközben ráébred az élet működésére is.  Önészlelése egyre jobban kiteljesedik, szebb gondolatformákat alkot a jövőről, és élete tüzetes átvizsgálása nyomán ráébred arra, hogy mi az, amin változtatnia kell.  Elhatározza, hogy a változások útjára lép.  Rá kell ébrednünk arra az alapigazságra, hogy mindaddig, amíg ugyanazokat a cselekedeteinket ismételgetjük, nem következik be változás, és arra is, hogy a külső körülményeink megváltoztatásához először a belső körülményeinket kell megváltoztatnunk.

Sok esetben az emberek addig ismétlik a cselekedeteiket, amíg válságba nem sodródnak.  Ekkor ébrednek csak rá arra, hogy a cselekedeteik negatív következményeket eredményeztek. Az ego ezt azonnal tagadja, és csak a még rosszabbtól tartva, (az életük veszélybe sodródik, vagy a pokoltól való félelem, vagy egyéb félelmek miatt) változtatnak az életükön.  Mindez kezdetben növekedést eredményez, bár alapvetően tudnunk kell, hogy a félelemre alapozott fejlődéssel nem sokáig juthatunk előre.  Az út egy pontján elakadhatunk, nem jutva tovább mindaddig, amíg a motivációnkként a félelem helyett a szeretetet nem választjuk. 

A szellemi út végeredményeként a tudatos énünk eljut a szellemi énünkkel való egységig.  Általánosságként jellemző ránk, hogy menekülünk mindattól, amitől félünk, és afelé közelítünk, amit szeretünk. Ha a tudatos énünket a félelem motiválja, akkor menekülni fog a szellemi énjével való egyesüléstől, hiszen az ego ezt sugallja.  Csak ha a szeretet motivál, akkor keressük majd a szellemi énünkkel való egységet. 

Ahogy erről már volt a korábbiakban szó, a szellemi út során a helytelen elképzeléseinket fokozatosan le kell építenünk.  Tehetjük ezt félelemből, hogy elkerüljünk valami nagyon rossz dolgot, azonban a helyesebb motiváció az, ha azért tesszük, mert ráébredtünk arra, hogy van valami, amit az ego én központú meggyőződéseinél sokkal jobban szeretünk.  A szellemi utat választók közül sokan átváltottak már a szeretet alapmotívumára.  

Sok embernek van például olyan érzése, hogy speciális céllal érkezett, küldetést teljesít.  A Földbolygó jelenlegi átmeneti állapotában az emberiség feladata saját önészlelésének magasabb szintre emelése.  Éppen ezért sok társteremtő vállalta megtestesülése előtt azt, hogy azon fog munkálkodni, hogy az emberiség önészlelése olyan szintre emelkedhessen, amely egy békésebb, sikeresebb világhoz vezet majd.  Kulcsfontosságú tehát, hogy rájöjjünk arra, hogy a küldetésünk teljesítésében az ego akadályoz bennünket.  Ha ráérzünk a küldetésünk fontosságára, akkor az ego önközpontú meggyőződéseiről sokkal könnyebb lemondanunk.

Milyen kapcsolat fűzi a szeretetet az akaraterőhöz?  Nagyon sok ember kísérli meg jó akarattal az életét úgy megváltoztatni, hogy önmagára megszorításokat, fegyelmet erőltet.  Ideiglenesen ez hasznos is lehet, például segít a függőségektől való megszabadulásban.  Azonban hosszútávon az akaraterő, mint külső erő használata növeli a feszültséget, és a pszichénkben megosztottsághoz vezet. 

Ahogy korábban már elhangzott, az ego elképzelései hasonlóak egy tudatalatti számítógép- programhoz.  A függőség például egy olyan program eredménye, amely egy bizonyos viselkedési formához vonz. Az akaraterőnk segítségével azonban egy olyan új programot hozhatunk létre, amely a korábbi programot felülírja azzal, hogy egy kevésbé romboló hatású viselkedésmintával kapcsol bennünket össze.  A régi program azonban ezzel még nem tűnik el, ezért folytatódnak a konfliktusok az életünkben, gyakran az életünk végéig.

A megoldás magasabb szintje az, ha a spirituális változáshoz a szeretet motívumát választjuk, hogy elkerüljük a romboló viselkedésmintát.  Így lehetőségünk lesz azt még el is távolítani, mivel ráébredünk, hogy van valami, amit annyira szeretünk, hogy hajlandóak vagyunk a régi programról, és a hozzá tartozó teljes tudatállapotról, amelyből a program ered, lemondani.  Az az akaraterő mindig magasabb rendű, amelyet nem a félelem, hanem a szeretet motivál.  A félelmen alapuló akaraterő azonban hasznos segítség lehet nagyon romboló helyzetekből való kiszabadulásnál.    A szellemi úton egészen a célig azonban csak a szeretet által motivált akaraterő vezet el.

Még egy dolgot szükséges az akaraterővel kapcsolatban mérlegelnünk.  A tudatos énünknek kell elhatároznia magát arra, hogy túllép az egón.  A tudatos énünk a jelenben él, az ego ezzel szemben a múltban, de mindig a jövőről ábrándozik, amely azonban soha nem jön el.  Ezért az ego azzal próbálkozik, hogy az önészlelésünket vagy a múltba börtönözze, (hogy érezzük rosszul magunkat a múltunk miatt, vagy, hogy bizonygassuk az igazunkat), vagy a jövőbe zárja, hogy azon ábrándozzunk, hogy mi történhetne.  Döntéshozatalra azonban egyedül a jelen idő alkalmas, hiszen lehetetlen tegnapra vonatkozó döntéseket hozni.  Ennek ellenére az ego megpróbál bennünket rávenni arra, hogy halasszuk el azt a döntésünket, hogy visszavesszük az életünk irányításával járó döntések meghozatalát azáltal, hogy azt mondja nekünk, hogy nem fontos most döntenünk, ráérünk arra holnap, vagy majd a következő életünkben. 

A valóság azonban az, hogy az a holnap soha nem jön el.  Amikor a következő napon felébredünk, ami számunkra tegnap még a holnap volt, az mostanra ma lett.  Ezért az életünk feletti irányítást ma kell átvennünk.  Tehát az a kérdés, hogy Ön hajlandó-e meghozni ezt a döntést most, vagy tovább halogatja azt egy távoli jövőig, ezzel meghosszabbítva saját szenvedését mindaddig, amíg abból nem lesz jelen, az örök és végtelen jelen.

37. A fejlődés két szakasza